Végül megkönyörült az időjárás az angolokon
2024. június 16. – Szerző: Krikettgalaxis
Sokáig úgy nézett ki, újabb meccs marad el, ami egy újabb csapat, ezúttal Anglia kiesését jelentette volna, ám végül, ha rövidített formában is, de meg lehetett rendezni. Ekkor pedig az angolok már nem bízták a véletlenre a dolgot, szép győzelmet arattak Namíbia fölött.
A híres angol eső... (illusztráció)A kép licence: közkincs / szabadon felhasználható
Valamelyik régi, bugyuta rajzfilmben volt egy szereplő, akinek a feje fölött állandóan egy picike esőfelhő lebegett, és ha a szereplő odébbment, a felhő is követte, így szegényke állandóan ázott. Valami hasonló történt mostanában az angol krikettválogatottal is: nem elég, hogy hazájukról a legtöbb embernek a híres angol eső jut eszébe, most, hogy elutaztak sokezer kilométerre, először Barbados szigetén áztak meg, most pedig, amikor Namíbia ellen létfontosságú lett volna nekik a győzelem, Antiguán is utolérte őket a csapadék. Namíbiának a továbbjutás szempontjából már mindegy volt, de az angolok tudták: ha ma nem nyernek, kiesnek!
Márpedig az eső hol rázendített, hol elállt, a felhők jöttek-mentek, ahogy a ponyva is a pályamunkásoknak köszönhetően – de a pénzfeldobást mindig csak halasztani és halasztani kellett. Végül több órás késéssel megjavultak annyira a körülmények, hogy legalább egy 11–11 játszmás meccsbe bele lehetett kezdeni: az angolok megmenekülve érezhették magukat!
A dobást választó Namíbiánál Ben Shikongo helyett Jan-Pierre Kotze érkezett, míg az angolok kettőt változtattak legutóbbhoz képest: ott Mark Wood és Will Jacks került ki a csapatból, Sam Curran és Chris Jordan pedig be.
Hogyan kell játszani egy 11–11 játszmás meccsen? A válasz egyszerű: ütni kell, mint a vadállat, és kész. Ehhez képest David Wiese első játszmájából az angol ütősök egyetlen futást tudtak csak összehozni, aztán Ruben Trumpelmann gyönyörű dobása betalált Jos Buttler kapujába! Igaz, hogy ezt utána Phil Salt azonnal két négyessel büntette, de aztán Wiese visszabüntetett, és egy lassabb, szitáló labdával megtévesztette Saltot, aki csap a kapushoz tudta élezni azt. A gyenge kezdés után viszont Anglia magára talált: Harry Brook és Jonny Bairstow a 7. játszma végére már 69/2-ig emelték a csapatot. Bairstow utána kiesett ugyan, de helyét jól vette át Moeen Ali, aki többek között egy 6-ossal jelentkezett be a 8. játszmában – ám a játszma végén, 82/3-nál újra eleredt az eső! Az angolok idegei már nyilván pattanásig feszültek – de néhány perc múlva mégis folytatni lehetett a játékot, és csak 1–1 játszma veszett el. Az utolsó 12 labdából pedig az angolok újabb 40 (!) futást kaszáltak be, így összesen 122-vel végeztek: innen már nehéz lett volna elbukniuk! Ráadásul a menet közben elmaradt játszma miatt a DL-eljárással új célt kellett számolni, ami még a 123-nál is egy kicsit magasabb lett: 126.
A kergetés pedig nagyon hasonlóan kezdődött az első félidőhöz: itt Reece Topley dobott egy kiváló játszmát, amiben bár volt egy túllépéses rossz labda is, de összességében ezzel együtt is csak 2 pont született. Utána Michael van Lingentől jött két határ, de aztán Topley még egy borzasztó takarékos (4 futás) játszmát hozott le, ezek után pedig egy ideig játszmánként csak egy-egy határ jött össze az ütősöknek. A 6. játszma végén Nikolaas Davin úgy érezte: ez így nem mehet tovább, az ő játéka ma túl lassú: és önként visszavonult! Vagy hát lehet, hogy nem önként, lehet, hogy a kapitány sürgette vagy valami, de a lényeg, hogy nem az ellenfél ejtette ki. A helyére bejövő Wiese pedig valóban tudott agresszív lenni: ő 12 dobásból 27 futásig jutott el, de a rossz kezdésnek és néhány másik takarékos dobónak köszönhetően ez sem volt elég: az angolok végül 41 futással nyertek. És most már csak azt kellett kiszurkolniuk, hogy ősi riválisuk, Ausztrália a hamarosan kezdődő újabb meccsen legyőzze a skótokat...
