Két nap után szinte biztos a majdani győztes az új-zélandi teszten

2024. december 7. – Szerző: Krikettgalaxis

Óriási, 500 fölötti előnyt épített fel Anglia a wellingtoni teszt második napján a 3. játékrészben, így akár már holnap véget érhet a mérkőzés, és nem sok kétség van afelől, hogy kinek a győzelmével. Új-Zéland valószínűleg matematikailag is lemondhat a vébédöntőről.

A westminsteri apátság Londonban (illusztráció)

A kép licence: közkincs / szabadon felhasználható

Tegnap eléggé kiegyenlítetlen játékot láttunk: a legtöbb ütős gyengélkedett, de ott volt például Harry Brook százasa, és persze ne feledkezzünk meg Ollie Pope 50-eséről sem. Ezeknek köszönhetően Anglia 280 futást halmozott fel, majd Új-Zélandot a második játékrészben 26 játszma alatt 86/5-re redukálták. A hazaiaknak így égető szüksége lett volna ma délelőtt egy tartósan megmaradó társulásra, de mivel már közeledett a sorvég, így szinte másban nem is bízhattak, mint az éppen aktív pár egyik tagjában, Tom Blundellben, és az éjjeliőr William O’Rourke után várhatóan beálló Glenn Phillipsben.

Az időjárásra nem is lehetett panaszuk: napsütés, egy kis hűsítő szellő: ütésre pont a legjobb. Természetesen a munkamegosztás az ilyenkor kötelező volt: O’Rourke védekezett, Blundell próbált pontot szerezni. Utóbbi föl is jött 7-ről 16-ra, de a 30. játszmában megjelent valami, ami kevésbé volt ütősbarát, mint az időjárás: nevezetesen az angol dobó, Brydon Carse, aki három egymás utáni dobásból végzett Blundellel és a 26 dobásból még pont nélkül álló éjjeliőrrel is. Így aztán a bevezetőben említett társulás nem állhatott össze, most már csak valóban a sorvég volt bent, Phillipsszel, mint egyetlen igazán komolyan vehető ütőssel. A kisebb meglepetést azonban Nathan Smith hozta, aki ugyan mindenesnek számít, de inkább a dobásairól nevezetes: ő most hirtelen egy 4-est és egy 6-ost is hozott Carse ellen – de aztán eljött a 35. játszma, és mindennek vége lett. Ezt úgy értjük, hogy mind a három maradék új-zélandi ütősnek, méghozzá egy Gus Atkinson-mesterhármasból! Bármilyen furcsa is, de ezen a réges-régi pályán még csak ez volt a történelem első mesterhármasa tesztmeccsen – és természetesen a dobónak is ez volt az elsője bármelyik pályán. 45 perc alatt tehát véget ért a 2. negyed: Új-Zéland 125-tel végzett, ami 155-ös hátrányt jelentett nekik.

A következő játékrészt természetesen Ben Duckett és a mostanában sokat kritizált Zak Crawley kezdte. Utóbbi viszont, válaszul a kritikákra, a negyed első két labdáját négyesre küldte – de aztán, hogy alátámassza az ellene felhozottakat, a második játszmában már ki is esett: Matt Henry dobását pont a középpályáshoz továbbította. Maga Henry is nehezen hitte el: nem egy tipikus kapu, amit a gyors dobók szerezni szoktak, de ugyanannyit ér. Duckett és az új ember, Jacob Bethell viszont már egész máshogy folytatta. Mire elérkezett a 8. játszma vége, már mindkettejük neve mellett egy-egy hatos is szerepelt, és a 15. játszma végére, amikor megtartották az ebédet, már mindketten a 40-hez közelítettek. Az állás ekkor 82/1 volt, azaz gyakorlatilag 237/1: a meccs már most elúszott a hazaiak számára.

A következő játékmenet arról szólt, hogy gyűltek tovább Duckett és Bethell pontjai, majd pedig gyűltek, és még egy kicsit gyűltek is. Az 50-es előbb Bethellnek lett meg (19. játszma), aztán Duckettnek (22. játszma), és lényegében semmi veszélye nem volt annak, hogy bármelyikük is kiessen. A 25. játszmában ezért az új-zélandi kapitány úgy döntött: elég abból, hogy mindkét végről gyors dobók próbálkoznak, jöjjön Phillips, a pörgető, de ez sem segített semmit. A 28. játszmában Anglia már 150-nél járt, azaz 300 fölötti előnynél, a dobószempontból csendes időszak pedig csak folytatódott és folytatódott... egészen a 38. játszma végéig, amikor a 96 ponton álló Bethellt végre sikerült eltávolítaniuk a pályáról: Tim Southee elleni hajtása nem jött be, és csak a kapushoz tudta élezni – a fiatal ütősnek tovább kell várni élete első teszt-, sőt, első első osztályú százasára. Ahogy Duckettnek is a mai 100-asra: rövidesen, 90-nél ő is búcsúzott, méghozzá ő is egy Southee-dobásból, csak az ő élezése most nem mezőnyjátékoshoz repült, hanem rá a saját kapujára. De Anglia nem volt bajban: óriási a vezetés, és a Joe Root–Harry Brook pár van bent. Kell ennél több? Nem biztos, hogy kell, de jöhet, például egy kis finom tea. Ezt a 43. játszma után ízlelhették meg, amikor is az állás 215/3 volt, összesítve 370/3.

Nem is csoda, hogy ez a társulás is nagyon stabil volt – igaz, azért ellenük már volt egy-két kiesésgyanús eset, de az elején azokat is mind megúszták. Például a 46. játszmában LKE-ért kértek Brook ellen videózást, de mivel a bíró nem adta meg elsőre, és a játékos testével való ütközés bíró szava lett, így az ütős maradhatott a pályán – ahogy például az 56. játszmában is Root, aki ellen meg elkapás miatt kérdőjelezték meg a bíró ítéletét a dobók: ott is hiába. Így aztán ezzel a két ütőssel is megtörtént, hogy egymáshoz közel érték el az 50-esüket: előbb Brook a 60. játszmában, aztán Root a 63-adikban, ami pályafutása 100. legalább 50-es teszteredménye lett – apró szépséghiba, hogy a két ütős ötvenese között Brook viszont kiesett! A rengeteg sebes dobás között azért néha ott volt Phillips, a lassú, és ő hozta el az áttörést: labdáját Brook felütötte a levegőbe, az aztán a nyílt hosszú kezeibe hullott. Pope-nak ezek után csak egy rövid epizódszerep jutott, de az utána bejövő Ben Stokes megint csak nagyon bosszússá tette az új-zélandiakat: például azzal, hogy az első három labdából, amivel szembenézett, egy négyest és egy hatost is zúdított, pillanatokon belül pedig egy újabb maximummal köszönt be: a vezetés 500 fölé duzzadt! A 76. játszma végére Anglia 378/5-ig jött föl, ami már 533-as, lényegében elérhetetlen előnyt jelentett: és még mindig nem döntöttek a játékrész lezárása mellett, hiszen minek? Három nap van még hátra! Hiába, 2024-et írunk, a teszt krikett is felgyorsult.