Új-zélandi teszt: a harmadik nap már csak levezetés volt
2024. december 8. – Szerző: Krikettgalaxis
Tegnap a lényegi kérdések eldőltek a wellingtoni teszten, ugyanis Anglia olyan nagy előnybe került. Ma kevéssel a kezdés után lezárták a játékrészüket, majd 54.2 játszma alatt kidobták az egész hazai csapatot, és nagy, 323 futásos sikert arattak.
A Háromoroszlánosok jelképe (illusztráció)A kép licence: közkincs / szabadon felhasználható
A harmadik játékrészben tegnap estére már 533 volt az angolok előnye: bőven világrekord kellett volna, ha ezt Új-Zéland le akarta volna kergetni. Anglia azonban még mindig nem zárta le a játékrészét: minek is, hiszen még csak két nap telt el? Valószínűleg még az egyéni statisztikáikat akarták egy kicsit feljavítani, mondjuk néhány százassal.
Bár a 100-tól Ben Stokes még messze volt, 35-tel, de Joe Root már 73-on állt, talán nem lett volna szép megtagadni tőle a lehetőséget. Tegnap 76 játszma telt el, tehát már közeledtünk az új labda kikéréséhez is, de a régit még a két ütős szépen kihasználta: a 80. játszma végére például Root már 91-nél járt. Új-Zéland azonban nem választotta az új labdát a legelső kínálkozó pillanatban, előbb megvárták
, amíg Root még egy négyest beüt a régiből, és csak utána... A 83. játszmában Root újabb két négyessel indított, és az elsőből meg is lett neki a százas – de aztán William O’Rourke még ugyanebben a játszmában végzett vele: az ütős a szépen vetődő kapushoz élezte a labdáját. Ebben a pillanatban pedig, 582-es vezetésnél Anglia lezárta a játékrészt: Stokes kapitány ezzel a döntésével bebizonyította önzetlenségét, hiszen ő maga már 49-en állt... Bár tegyük hozzá: senki sem botránkozott volna meg, hogy milyen önző, hogyha még játszanak pár labdát, amíg meglesz neki az 50...
Mondanunk sem kell, ekkora célt egy negyedik játékrészben elérni lényegében lehetetlen: 418-at egyszer, 2003-ban már sikerült valakinek, de ennél többet soha. Azért persze Új-Zéland megpróbálta, elsőként Tom Latham és Devon Conway. Az időjárásról annyit érdemes megemlíteni, hogy mindjárt a játékrész legelején egy széllökés majdnem levitte Rod Tucker játékvezető fejfedőjét, ami miatt a dobó meg is szakította megkezdett nekifutását. A játékkal kapcsolatban pedig az első érdekesség, hogy ez az első játszma, amiben ez az eset is történt, szűz lett – miközben az előző játékrészben 82 játszma közül egy sem volt szűz! Csoda ezek után, hogy Conway kacsával esett ki? Kiejtője egyébként Chris Woakes volt, aki egy szép varratos dobással betalált a rosszul védekező ütős kapujába. A név alapján legveszélyesebbnek tűnő, harmadik rendű Kane Williamson szintén nem húzta sokáig: 4 pont után ő is Woakes áldozata lett, egy kapushoz élezéssel. A gyakorlatban (eddig) legveszélyesebb ütős, Latham pedig a 10. játszmáig bírta: akkor, 24 ponttal véletlenül visszaütött egy labdát a dobó, Brydon Carse felé, aki dobás után lendületből továbbfutva egy szép egykezes mozdulattal be is gyűjtötte azt. A kapuk áradata pedig nem állt meg: a 14. játszma végén Rachin Ravindra is búcsúzott, összevegyítve a két előző kiesést: Carse volt a dobó, a kapus az elkapó. Ekkor azonban már egy kis eső is elkezdett hullani, így egy dobás múlva, 59/4-nél megszakították a játékot, és akkor már megtartották az ebédszünetet is.
Szerencsére az idő megjavult a szünetben, így a szokásos ebédhosszúság, nagyjából 40 perc után folytatódhatott a játék. Daryl Mitchell már a megszakítás előtt is (a többiekhez képest) igen jól ütött, és most a Ravindra helyére érkezett Tom Blundell is csatlakozott hozzá a jó játékban: a 16. játszmában például egy négyest és egy hatost is láttunk tőle egymás után. Igaz, a határok ezek után nagyon megritkultak, csak a 26. játszmában jött a következő, és csak a 29. játszmában lett meg a csapat 100-asa. (Azt viszont taps fogadta a nézőtérről.) A nyugodtabb mederbe terelődött játékot aztán a 32. játszma rázta fel: ekkor egy kis pihenő után visszatért dobni Gus Atkinson, második labdájából pedig máris kiejtette Mitchellt (ez is kapuselkapás lett élezésből). A folytatásban aztán Blundell egy csapásra bedurvult: hirtelen elkezdte számolatlanul hozni a határeseményeket. A 33. játszmában egyébként megszerezte pályafutása 2000. tesztfutását is, aztán pár dobással később a mai 50-esét – példáját pedig az újonnan beálló Glenn Phillips is megpróbálta követni. Ez addig sikerült is, hogy ő is gyorsan beütött két négyest és egy hatost, de akkor megszületett a meccs első olyan kapuja, amit angliai lassú dobó szerzett: Shoaib Bashir pörgetése elsurrant a védekező játékos ütője mellett, eltalálva a középső és a kéz-karót: 141/6. Új-Zélandnak persze már nem volt veszítenivalója: a 8. rendű Nathan Smith is nekiállt az agresszív, közönségszórakoztató, de veszélyes játéknak: a két ütős lényegében ENN-stílusban játszva jutott el a 44. játszma végén megtartott teáig. Ekkor az állás 199/6 volt, Blundell 86-on állt ugyanennyi dobásból, Smith pedig 29-ből 25-ön.
A harmadik menetben elég hamar, a 47. játszmában megszületett Blundell 100-asa, ő pedig nem állt meg: újabb 4-essel és újabb 6-ossal folytatta hamarosan – és csak 115-nél esett ki, miután Bashir dobásából elrontott egy kanalazást. Teljesítménye azonban igen szép volt, az ellenfél is megtapsolta. De már érződött, hogy közel a vége: már csak 3 sorvégi kaput kellett megszerezniük az angoloknak, ez pedig valóban gyorsan sikerült is. Kérdés volt, hogy esetleg a sorozat után visszavonuló Tim Southee esetleg be tud-e ütni pár hatost, hogy az utolsó meccsen legyen esélye elérni összesítésben a 100 darab maximumot: de ma nem sikerült egy sem, és a többi alacsony rendű ember sem hozott semmi különöset ezúttal. Az utolsó három embert egyébként Stokes ejtette ki: a 10-ediket az 55. játszmában, 259-es új-zélandi állásnál, így Anglia 323-mal nyert.
Ezzel a vereséggel Új-Zéland most már lemondhat a tesztvilágbajnokság döntőjéről: amúgy még Anglia is megelőzte most őket a tabellán.
