Vidzsaj Laksman Mándzsrekar, aki Bombay szülötte volt, korának kiemelkedő indiai ütősének számított, főleg azért, mert akkoriban India szűkölködött az olyan ütősökben, akik jól játszottak a gyors dobók ellen. És Mándzsrekar bizony igen jó volt ellenük, különösen nyesései és horgai voltak látványosak és eredményesek. Az alacsony termetű játékos néha kapusnak is beállt, ha pedig dobott, pörgetett dobásokat eresztett meg. Kezdetben a mezőnyben fedezet szokott lenni.

Még csak 20 éves volt, amikor első tesztjén pályára lépett, néhány hónappal később pedig egy angliai teszten már 133 pontot is szerzett egy negyedben. Itt kapitányával, Vidzsaj Hadzsáréval együtt negyedik kapus társulást alkotva 222 pontot értek el, ami utána sok évtizedig megdöntetlen rekord maradt az India–Anglia meccseken. Kevesebb mint egy év múlva, 1953 tavaszán egy második kapus társulási rekordot is felállított Pankadzs Rájjal a Karib-térség ellen. Legjobb sorozatai az Új-Zéland elleni 1955–1956-os és az Anglia elleni 1961–1962-es voltak, előbbin 386 futást szerzett 77,2-es átlaggal, utóbbin 586-ot 83,71-es átlaggal, köztük egy 189-es játékrésszel.

A hazai Randzsí-trófea bajnokságban nem kevesebb mint hat különböző csapatban szerepelt az idők során: a Bombay, a Bengál, az Ándhra Prades, az Uttar Prades, a Rádzsasztán és a Mahárástra csapatában. Ebben a bajnokságban összesen 3734 futást szerzett 57,44-es átlaggal, 12-szer ért el százast.

Bár fiatalon az ország egyik legígéretesebb tehetségének tartották, végül csak jó ütős lett belőle, nem a legjobb. Ebben főszerepet játszottak az idők során felszedett kilói, aminek következtében kezdett lelassulni.

Miután játékospályafutását befejezte, egy rövid ideig megpróbálkozott az edzősködéssel is, de nem volt meg benne az elegendő tapintat, amivel a játékosait kezelni tudta volna. Állítólag egyszer Csetan Csauhán odament hozzá tanácsot kérni, és megkérdezte, mi a baj az ő ütőjátékával. Mándzsrekar állítólag azt válaszolta: Veled nincs probléma, a probléma a válogatókkal van, hogy beválogattak téged. Végül azért kellett abbahagynia az edzősködést, mert amikor a 19 év alatti indiai válogatottal Angliában turnéztak, megpofozott egy játékost.

Három gyermeke volt: két leány és egy fiú. A fiú, Szandzsaj, szintén kiváló krikettező lett, de viszonyuk nem volt jó: mint a fiú később elmesélte, állandóan félt az apjától, aki visszavonulása után folyton zavartan, frusztráltan és mérgesen viselkedett, talán azért, mert semmi máshoz nem értett, csak a kriketthez, és így nem találta a helyét a világban. Autóvezetés során is gyakran keveredett összetűzésekbe más sofőrökkel. Ő maga Angliában szerzett jogosítványt, és otthon többször felháborították az alacsonyabb szintű közlekedési kultúrával rendelkező indiai autósok, vagy például az, amikor a mögötte jövő autó fényszórója magasra volt beállítva, és így a visszapillantótükrön keresztül az ő szemébe sütött. Ilyenkor először csak a kezét dugta ki az ablakon, és integetett, hogy állítsa már lejjebb a lámpát. Ha vele voltak a gyerekei, ilyenkor magukban imádkoztak, hogy jaj, csak állítsa lejjebb, mert ha nem, semmi jóra nem számíthattak erőszakos apjuktól... és általában nem állította lejjebb. Olyankor hagyta, hogy elkezdjék megelőzni, majd amikor közel járt hozzájuk, igen választékos maráthi nyelven ordítozva elmondta az illető sofőrnek, mit is gondol róla. Némelyek ilyenkor elszáguldottak, mások viszont nem hagyták annyiban, megálltak, és verekedni kezdtek. Rendszerint kisebb tömeg gyűlt köréjük, többen (főleg családtagjai) nyugtatni próbálták, de ez néha csak olaj volt a tűzre. Mindig volt nála egy Angliából hozott vaseszköz, ami egy nagyjából 1 méter hosszú, a végein esernyőnyélszerűen begörbülő vasrúd volt, és ami arra szolgált volna, hogy az egyik végét a kormánykerékbe, a másik végét valamelyik pedálba beleakasztva védje az autót a tolvajok ellen, de ilyen esetekben védelem helyett támadás volt a célja... Végül úgy tudni, nagyon súlyos sérülést nem okozott vele senkinek.

Vidzsaj Mándzsrekar 52 éves korában hunyt el Madrászban, ahova egy sportolói gyűlésre ment éppen.