Egy tehetős szőnyegkereskedő leánya volt, aki egy olyan korszakban nőtt föl, amikor az egész ország krikettlázban égett, a férfi válogatott rendkívüli sikereket ért el (nem sokkal később, 1992-ben például világbajnokok lettek), de a krikettet a gyerekek főként az utcákon játszották, és mivel a nők nem igazán tartózkodhattak közterületen, ezért a krikett számukra megmaradt valami olyasminek, ami izgathatja ugyan őket, beszélhetnek és írhatnak róla, de nem játszhatják. Bár apjának nagy méretű birtoka volt, többek között teniszpályával, úszómedencével ellátva, Sarmín és nővére, Sájzá mégis az utcán krikettezett – méghozzá fiútestvérükkel együtt. Aztán a két nővér Angliába ment tanulni, ahol szintén folytatták a játékot, majd miután Ziá ul-Hak elnök meghalt, otthon a világ is szabadabbá vált: a nővérek hazatértek és saját krikettcsapatot alapítottak.

Maguk köré gyűjtöttek még néhány tehetséges lányt, és bejelentették, hogy meg fognak rendezni egy olyan meccset, ahol egy olyan férficsapat lesz az ellenfél, amelyben korábbi válogatott játékosok (többek között Zahír Abbász) szerepelnek. Több sem kellett bizonyos szélsőséges iszlamista csoportosulásnak: halálos fenyegetéseket küldtek nekik, és egyre több jel utalt arra, hogy ha megrendeznék az összecsapást, súlyos botrányba fulladhatna. Apjuk ezért meggyőzte a lányokat, hogy inkább egy női csapat ellen játsszanak, de még így is hatalmas rendőri biztosításra volt szükség: nem csak magán a meccsen, de még az azt megelőző éjjel saját otthonukban is biztonsági emberek ügyeltek a lányokra. Végül a mérkőzést rengeteg rendőr jelenlétében és nézőközönség nélkül lehetett megtartani. Amint a játék véget ért, a két nővér repülőre szállt, és Londonba repült. Apjuk azt javasolta nekik, várjanak addig, amíg az országuk készen lesz rájuk, és majd akkor térjenek vissza.

Egy ideig azonban ez nem történt meg, így addig is Angliában játszottak, Sarmín például a Middlesex csapatánál. 1993-ban, mint nézők, ott voltak Londonban a női világbajnokság döntőjén, ahol elhatározták: a négy év múlva esedékes alkalmon már Pakisztánnak is ott kell lennie – pedig ekkor még pakisztáni női válogatott nem is létezett.

Szerencsére időközben otthon is enyhült a politikai helyzet. Hazatértek Pakisztánba, ahol, bár továbbra is nagy volt az ellenállás és/vagy a közönyösség, de a két nővér addig harcolt, amíg el nem érték, hogy hazájuk női krikettje hivatalos nemzetközi elismertséget szerezzen. Ehhez kellett az is, hogy 1996-ban megalapították a Pakisztáni Nőikrikett-irányító Egyesület nevű szervezetet, amelyet végül a Pakisztáni Krikett-tanács több vezetője is elismert.

Mindezeknek köszönhetően vált jogosulttá Pakisztán női válogatottja hivatalos teszt- és ENN-mérkőzéseket is játszani. Maga Sarmín Hán szerepelt többek között két tesztmeccsen is, illetve 1997-ben pályára lépett Pakisztán első női ENN-jén is, aztán később további 25 ENN-en is játszott.

Miután 1999-ben a híres londoni MCC klub a nők számára is megnyitotta a lehetőséget, hogy tagok legyenek, 2003-ban nem kisebb megtiszteltetés érte a két Hán-nővért (és Kiran Belúcsot), mint hogy az MCC örökös tiszteletbeli tagjává választották őket.

Sarmín Hán egyébként széles vállú, nagy termetű nő volt, aki sokszor férfiakat is megszégyenítő magabiztossággal és hozzáállással gázolt át az előtte tornyosuló akadályokon. Mindössze 46 éves volt, amikor tüdőgyulladásban elhunyt. Ő volt a világon az első pakisztáni nemzetközi női krikettjátékos, aki meghalt.