Hiába egyenlített egyszer Anglia, 2–3 lett az ausztrálok javára

2024. szeptember 29. – Szerző: Krikettgalaxis

Nem kevesebb mint öt ENN-t játszott egymással Anglia és a vendég Ausztrália. Az első két alkalommal az ausztrálok nyertek, de utána az angolok 2–2-re jöttek föl, végül a mai, döntő mérkőzésen megint a látogatók bizonyultak jobbnak.

Egy kenguru valahol Ausztráliában (illusztráció)

A kép licence: közkincs / szabadon felhasználható

Egy kicsit el lett hanyagolva mostanában a világon az ENN formátum, nem? Itt az idő viszont visszarázódni bele, hiszen közeleg a jövő február, amikor kezdődik a Bajnokok Trófeája, ami tulajdonképpen egyfajta kis világbajnokságnak számít, és sokan eléggé fontosnak tartják. Ez az ötmeccses sorozat már az arra való felkészülést is szolgálta. Na meg például azt, hogy Anglia kipróbálja, milyen kapitány lesz/lenne Harry Brook, hiszen Jos Buttler sérülése miatt most őt jelölték erre a tisztségre.

Az első meccs előtt az ausztrál tábor egy részén egy kisebb járvány söpört végig, így Mitchell Starc, Josh Hazlewood és Glenn Maxwell is kidőlt – így viszont lehetőséget kapott a bemutatkozásra Ben Dwarshuis. Az angoloknál is volt egy újonc: azok után, hogy Jacob Bethell pár napja volt először NH20-as válogatott, ma először lehetett ENN-es is. Az ütést választó angolok jól kihasználták a pálya simaságát, és például a 33. játszmára már 213/2-ig is följöttek (amiben benne van Ben Duckett 95 és Will Jacks 62 futása is), de a játékrész utolsó harmadára az ausztrál dobójáték nagyban feljavult: méghozzá egyértelműen a pörgetők, köztük nem is specialista dobók jóvoltából. Az csak természetes, hogy Adam Zampa 3 kapuval zárt, de rajta kívül Marnus Labuschagne is begyűjtött ugyanennyit (ebből kettőt ráadásul ő maga is kapott el), sőt, a legvégén még Travis Head is beköszönt két egymás utáni labdából kétszer. Így az ENN-ben megszokott utolsó 10 játszmabeli gyorsítás ma eléggé elmaradt, és Anglia csak 315-öt tudott elérni. A debütáns Dwarshuisnak egyébként szerencsétlen napja volt: 4 játszma ledobása után mellizomhúzódás miatt be kellett fejeznie a meccset. A második félidőnek két nagy ausztrál hőse is volt: Labuschagne és Head – elsősorban Head. Ő ugyanis nyitó ütősként indulva egyéni csúcsot jelentő 154-neskivel végezte a mérkőzést, de azért Labushagne 77 pontja sem volt éppenséggel haszontalan. A szurkolók jó része már több játszmával a tervezett vége előtt elindult hazafelé, mert látták, hogy ez a társulás már milyen közel van a győzelemhez – és ezeknek a szurkolóknak lett igazuk. Az ausztrálok hat teljes megmaradó játszmával nyertek.

A második mérkőzésre, amit már Leedsben rendeztek, a betegek meggyógyultak, így Hazlewood, Maxwell és Starc is játszott. De a múltkori elsöprő nyitó párból Head most is megmaradt ebben a pozícióban: viszont ma egyáltalán nem volt elsöprő, mert ő is és nyitó párja, Matthew Short is csak 29–29 pontot tudott gyűjteni. A most harmadik rendű Mitchell Marsh ugyan 60-at is, de elég lassan, a félidő közepén pedig Bethell kettő, Adil Rashid pedig egy ütőst ejtett ki nagyon rövid idő alatt (Rashidnak egyébként ez volt a 200. ENN-kapuja), majd a játékrész kétharmada után is igen gyorsan elhullott három újabb kapu, így az már most látszott, hogy olyan sok futásra nem számíthatunk, mint múltkor: az állás 221/9 lett. A végén viszont Alex Carey nagyon ügyesen taktikázott a sorvégi Hazlewooddal, és jól meg tudták csinálni, hogy a dobások nagy része Carey-nek jusson: ő így végül 74 futásig menetelt el, Ausztrália pedig átlagosnak tűnő 270-nel végzett. Az angol esélyek azonban elég hamar összeomlottak: az első 10 játszma alatt ugyanis már 5 ütősük esett ki, ráadásul Will Jacks és Liam Livingstone is a vele szembeni első dobásból... 65/5-ről pedig már csak a szépítésre volt elég Jamie Smith 49, illetve a 7–8–9. rend 25–26–27 futása: alig több mint 40 játszma után az utolsó emberük is kiesett, és 68 futással elvesztették a meccset.

A harmadik (chester-le-streeti) találkozóra Ausztrália megint egy kicsit meggyengült csapattal állt ki: ezúttal Adam Zampa betegedett meg, Travis Headet pedig inkább pihentették, mert neki múltkor már fájdalmai voltak. A borús időben ütni kényszerülő vendégek amolyan jó közepes tempóban haladtak, és amolyan jó közepes gyakorisággal vesztették a kapukat. Most a 3. rendű Steven Smith és a 6. rendű Alex Carey volt a legeredményesebbjük: előbbi 60-at, utóbbi pedig 77-neskit teljesített. De külön dicséretet érdemel a 8. rendű Aaron Hardie is, aki meg a leggyorsabb volt (az érdemben hozzájárulók közül): 26 labdából szerzett 44 futást, így Ausztrália egy igen szépen felépített játékrész végére 304 pontot hozott össze, amivel igazán meg lehettek elégedve: ilyen nagyságrendű célt ezen a pályán még csak egyszer, 2018-ban sikerült bárkinek is lekergetnie – igaz, akkor éppen az angoloknak éppen az ausztrálok ellen... Most viszont nem úgy nézett ki, hogy ez megint meglesz, legalábbis akkor nem, amikor a 2. félidő 3. játszmájában Mitchell Starc kiejtette Phil Saltot és Ben Duckettet is. De aztán Will Jacks és Harry Brook rákapcsolt, és egy 156-os társulással visszahozták a meccsbe Angliát: sőt, Brook 110-ig is eljutott, így 37.4 játszma után már 254/4-en állt a csapat. A régóta fenyegető eső ekkor azonban lecsapott, így a meccsnek vége szakadt: DL-eljárással kiszámolták a célt, és az jött ki, hogy Anglia 46 futással előrébb jár – tehát a sorozatban 1–2-re szépítettek. Ausztrália közel egy év után vesztett utoljára ENN-meccset!

A negyedik meccs a londoni Lord’sban volt, amely stadionnak közismerten jó a vízelvezető rendszere. Hogy ez miért fontos most? Azért, mert a tervezett kezdés táján esős volt az idő, így késve tudott csak elkezdődni a játék: de nem kellett olyan túl sokat késni, csak 11–11 játszma veszett el. Ausztrália (akikhez máris visszatért például Head és Zampa) a dobást választotta, az angoloknál pedig a nyitó pár, Salt és Duckett kényelmesen haladt előre. Kettejük közül Duckett jutott tovább, egészen 63 futásig, amit nagyjából 100-as aránnyal teljesített, de aztán ahogy telt az idő, társai már gyorsabb sebességre kapcsoltak. Leginkább Harry Brook, aki a 4. rendben 58 dobásból szerzett 87-et, majd pedig a legvégén a bevaduló Livingstone, aki az utolsó, 39. játszmában egy 6–0–6–6–6–4-es sorozattal örvendeztette meg Mitchell Starcot... Ezzel ez a játszma lett a valaha volt legpazarlóbb játszma, amit egy ausztrál dobó ENN-ben összehozott – pedig Ausztrália már több mint 1000 ENN-meccset játszott... És nem csak ez a rekord volt köszönhető ennek a játszmának, hanem az is, hogy az angolok 312-re jöttek föl a végére, ami igen nagy kihívást jelentett. Főként a mai angol dobójáték ellen! A kergetés elején Mithcell Marsh és Travis Head még úgy-ahogy el-eldöcögött, de ők is csak 28 és 34 pontig jutottak el, aztán pedig röviden leírható, hogy mi történt: egy teljes ausztrál összeomlás. Matthew Potts például négy, Brydon Carse pedig 3 ütőst ejtett ki elég rövid időn belül, így 24.4 játszma alatt vége lett a játékrésznek, mialatt a vendégek csak 126 pontot tudtak megszerezni, vagyis nagyon súlyos vereségbe szaladtak bele. A sorozat állása ezzel 2–2-re változott, a semleges szurkolók nagy örömére.

A mai, ötödik mérkőzés a bristoli időjárás miatti izgalmakkal indult: látszott a radarképen, hogy jön az eső, így félő volt, hogy nem jut idő, hogy eredménnyel végződjön a meccs. A szabályok szerint ugyanis nem lehetett előre lerövidíteni: ha lehet játszani 50 játszmáig, akkor kell játszani 50 játszmáig az első félidőben, és utána még 20 újabb játszmára is szükség van az eredményhirdetéshez. Ilyenkor logikus dolog a dobást választani, és a második félidő elején rendkívül agresszívan játszani: ha DL-eljárás lesz a vége, az elvileg azt tételezi föl, hogy a csapatok nem tudják előre, hogy milyen idő lesz, ezért időarányosan alacsonyabb célt adhat ki a másodikként ütő csapat számára! És Ausztrália valóban a dobást választotta. Valószínűleg azért, mert túl nagy volt a tét, nem tették be a csapatukba a 19 éves Mahli Beardmant, aki meglepetésre került bele a bő keretbe, de végül nem kapott lehetőséget a sorozatban. Ami a játékot illeti: Anglia ütősei igen vegyesen teljesítettek. Ben Duckett például 107 pontot szerzett, Harry Brook 72-t, és Phil Salt is igen gyorsan majdnem eljutott 50-ig (ráadásul ő az első játszmában három 4-est ütött: ilyen utoljára 2000-ben történt az ausztrálokkal, hogy három határt kapjanak egy ENN első játszmájában!), viszont feltűnően sokan maradtak 10 alatt, ketten pedig kacsáztak is. Travis Head eközben újabb lépést tett afelé, hogy akár az év játékosának is megválasszák: ezúttal dobóként vett részt 4 ütős kiejtésében! Az ausztrálok célja 310 lett, amit valóban agresszív játékkal álltak neki kergetni. Itt viszont elsősorban nem Head (bár részben ő is), hanem leginkább Matthew Short tündökölt, aki 30 dobás után 58 ponttal esett ki. Amikor már nagyon közeledett a 20 játszmás határ, ami az eredményhirdetéshez szükséges, egyúttal nagyon közeledett az eső is, így perceken is múlhatott, hogy sikerül-e eredményt kicsikarni! Ez az ausztrálok érdeke lett volna, mert bőven ők álltak jobban, ezért a házigazdák, nem túl sportszerű módon egy kis időhúzástól sem riadtak vissza... Matthew Potts például a 18. játszmában, amikor már az esőcseppek is megjelentek, úgy döntött, ő most cipőt vagy kötést szeretne cserélni a lábán, és még a zokniját is levette... De végül éppen elértünk 20 játszmáig: 20.4 után lett vége a találkozónak, és DL-eljárással Ausztrália nyerte meg a meccset – és így a sorozatot is 2–3 arányban.

A két válogatott egymás elleni örökmérlege férfi ENN-ben ezek után úgy néz ki, hogy 161 mérkőzésből 91-et nyertek az ausztrálok, 65-öt az angolok, 3-szor nem született eredmény, 2 pedig holtverseny lett.