A középső formátumban már Zimbabwe volt jobb

2025. február 18. – Szerző: Krikettgalaxis

A múltkori tesztet még Írország nyerte meg Zimbabwe ellen, de most három egynapos meccsen is összecsaptak a felek, és most már a házigazda afrikaiak bizonyultak jobbnak 2–1 arányban. Hamarosan folytatás Húsz20-ban is!

A Mosi-oa-Tunya vagy Shungu Namutitima (a gyarmatosítóktól származó nevén: Viktória-vízesés) Zimbabwe és Zambia határán (illusztráció)

A kép licence: közkincs / szabadon felhasználható

Akik még manapság is szeretik a kissé elhanyagolódott egynapos krikettet (azért még sokan vannak ilyenek!), most örvendezhetnek, hiszen például most is voltak olyan napok, amikor négy ENN-t is játszottak. Többek között ennek a sorozatnak köszönhetően: az ír győzelemmel végződött teszt után ugyanis most három ilyen formátumú mérkőzésre is sor került Zimbabwe és Írország között.

Az első mérkőzésen a hazaiak újoncot avattak, legalábbis ebben a formátumban: Jonathan Campbell, aki a tesztben is az imént debütált, most mutatkozott be ENN-ben – ezúttal azonban nem kapitányként, mint akkor, mert az ezúttal Craig Ervine volt. Írország a dobást választotta, de nagyon nem ment a játék a dobóiknak – vagy mondjuk úgy, a zimbabwei nyitó, Brian Bennett elképesztő napot fogott ki. Ugyan nagy nehezen, a 19. játszmában sikerült mellőle kiejteni Ben Currant, de Bennett és most már a 3. rendű Ervine is csak menetelt és menetelt, és a 41. játszma végére már 231/1-ig juttatták el a csapatot. Ekkor Ervine 66 futással kiesett ugyan, de Bennett pár dobás híján a félidő végéig kibírta, és nem kevesebb mint 169 futást gyűjtött be, amivel egyrészt ő lett a világon a 4. legfiatalabb, aki ENN-ben 150-ig jutott (pár hónappal múlt 21 éves), másrészt ez a 169 az 5. legjobb zimbabwei egyéni eredményt jelenti ebben a formátumban. Az íreknek végül egy kerek 300-as célt kellett volna elérniük, de ettől 50-nel lemaradtak, annak ellenére, hogy sokáig szinte pont egymáson haladt a két csapat kukacgrafikonja. De azért jól jellemzi az ír teljesítményt már az eredménylap is, ahol látszik, hogy még csak egy 50-esük sem volt, viszont hatan is elérték a 30-at. Érdekesség, hogy Harry Tector a vele szembeni 77. labdából szerezte meg az első határt – a 78-adikból pedig kiesett... Az afrikai dobók közül egyébként Blessing Muzarabani volt a legeredményesebb, aki 4 ütőst ejtett ki.

A második meccset eső fenyegette, de szerencsére a csapadék nem érkezett meg: ez pedig főleg az íreknek szerencsés, ugyanis ki tudtak így egyenlíteni a sorozatban. Az írek ismét a dobást választották, és miután Zimbabwe egy lassú kezdés után Bennett révén megpróbált begyorsítani, sikerült kiejteniük. A 4. és 5. rendű Wesley Madhevere és Sikandar Raza viszont nagyobb veszélyt jelentett: ők mindketten 50-esig jutottak, Madhevere ráadásul az eddigi leggyorsabb 50-esét szerezte ebben a formátumban. Aztán viszont a félidő második felében volt egy eset, amikor 6 futás megszerzése közben 3 ütős is kiesett, ami megnehezített a begyorsítást a végére: Zimbabwe így összesen 245-ig jutott el, ami talán, tekintve, hogy a talaj nem volt túl rossz, néhány tucat futással elmaradt az optimálistól. Amellett, hogy az ír mezőnyjáték sokkal jobb volt, mint az első meccsen, a dobók közül Curtis Campher is kiemelést érdemel, aki csak 5 játszmát dobott, mégis 3 közepes rendű embert ejtett ki, és igen takarékos is volt. És ha a múltkor hiányoltuk a kiemelkedő ír ütősteljesítményt, akkor most megkaptuk: Paul Stirling 89, Campher pedig 63 futással járult hozzá, hogy Írországnak viszonylag kényelmesen sikerült a kergetés. De Zimbabwe maga is tehet erről annyiban, hogy számos alkalommal rossz mezőnymunkájuk miatt csíptek el szimpla futásokat az írek, valamint több kifutási esélyt is elszalasztottak.

A harmadik összecsapás tehát a sorozat döntőjeként funkcionált. Zimbabwe a dobást választotta, de miután alacsony pontszámmal kiejtettek két ír ütőst, a következő társulás, amit Andy Balbirnie és Harry Tector alkotott, már közel 20 játszmán keresztül képes volt együtt maradni. Igaz, eközben elég lassan gyűjtögették a pontokat, de azért az egyéni 50-et mindketten átlépték. A folytatásban a kulcsszerepet Lorcan Tucker játszotta, aki csaknem kétszer akkora sebességgel szerezte a futásokat, mint az előbbi két játékos, és szintén 60 fölé jutott: de az ő segítségével és az utolsó pár játszmára történő további gyorsítással is csak 240-et tudott összeszedni az ír válogatott. Ekkor ez még nem tűnt rossz eredménynek, de ahogy elkezdődött a második félidő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy bizony ez kevés lesz. Brian Bennett és Ben Curran, a két nyitó ugyanis rengeteg 4-est ütve az első erőfölény (10 játszma) végére már 77-ig jutott, ami Zimbabwe valaha volt legjobb erőfölénye lett (holtversenyben egy 2008-as másik 77-tel, szintén Írország ellen), és a lendületüket az sem törte meg, hogy 16.3 játszma után egy körülbelül fél órás esőszünet szakította meg a játékot. Igaz, hogy hamarosan Bennett kiesett, éppen mielőtt elérte volna az 50-et, de később Curran még a 100-ast is teljesítette: bármilyen furcsa, de ezzel ő lett az első a három híres Curran-fivér közül, akinek meglett egy nemzetközi százas! Ezt a teljesítményt még a 3. rendű Craig Ervine 69-cel egészítette ki, így pedig egy rendkívül sima, 9 kapus hazai győzelem lett a végeredmény, már a 40. játszmában.

A két csapat egymás elleni örökmérlege ebben a formátumban ezek után már úgy áll, hogy 25 alkalomból 11-et nyert meg Írország, 10-et Zimbabwe, egyszer holtverseny lett, háromszor pedig nem született eredmény.