Amikor Tom Richardson 1912-ben (egyébként igen fiatalon) meghalt, úgy vélekedtek róla, ő volt a világ egyik legjobb gyors dobója. Esetleg még Bill Lockwoodot hasonlították hozzá, akiről azt mondták, ha jó napja volt, nehezebb volt ellene ütni, mint Richardson ellen, de utóbbi folyamatos, nem hullámzó jó teljesítménye talán magasabb szintre emelte őt, mint vetélytársait. Legjobb időszakában, 1893-tól 1897-ig szinte nem volt olyan pillanat, amikor azt lehetett volna mondani, hogy nincs jó formában, ráadásul nem csak egy hosszú időszakot tekintve, hanem egy-egy napon belül sem fáradt el, végig tudta tartani dobásainak nagy sebességét.

Nagy termetű, izmos, széles vállú, napbarnított arcú, jóképű férfi volt, ráadásul jólelkűnek is mondták. Egy-egy fárasztó nap végén szívesen ivott meg egy pint sört és nevetett nagyokat.

Technikáját főként a száraz, egyébként futásgyűjtésre alkalmas pályákon tudta leginkább kamatoztatni, főként azért, mert gyors dobásainak egyik fő tényezője volt, hogy jól meg tudja vetni a lábát a talajon: nagyobb esők után, amikor a talaj megpuhult, ez nem ment neki olyan jól, ezért ilyenkor sokkal kevésbé volt hatékony. Viszont amint a felszín kezdett kiszáradni, máris visszatért a hatékonysága.

El kell mondani azonban, hogy pályafutásának kezdetén dobótechnikája viták kereszttüzébe került, 1892-ben Billy Murdoch is kritizálta, egy 1893-as Nottinghamshire elleni mérkőzésen pedig az ellenfél csapatának több mint a fele állította, hogy első labdáját nem szabályosan dobta, hanem vetette. Később azonban megtanulta a rendes dobómozdulatot, és többé nem igen kérdőjelezték meg a tevékenységét.

Gyakori volt, hogy minden meccsnapon reggel gyalog ment a otthonról az Oval pályára, majd este gyalog is ment haza: ez mintegy 22 és fél kilométert jelentett, ráadásul ezt az utat mindig táskájával a kezében tette meg!

Ezekben az években 14-szer játszott az angol válogatottban is. Egyik legemlékezetesebb meccsére 1896-ban, Manchesterben került sor: ekkor Anglia továbbjátszásra kényszerült, és bár a végén az ausztrálok nyertek 3 kapuval, de így is 3 órájukba telt, mire begyűjtötték a szükséges 125 futást. Richardson ebben a játékrészben minden második játszmában dobott, összesen 6 kaput szerzett, és azt mondják: több mint 42 játszmája alatt egyetlen olyan dobása nem volt, amire azt lehetett volna mondani, hogy rosszul sikerült. Néhány héttel korábban, Londonban is volt egy igen emlékezetes játékrésze: ekkor ugyanis nagyrészt az ő 6 kapujának köszönhetően a teljes ausztrál csapatot kidobták mindössze 53 futással.

Aztán viszont valamikor 28 éves kora táján elkezdett visszaesni a teljesítménye. Néhány évig még művelt néhány kiemelkedő dolgot, de aztán többé nem találta meg a régi önmagát. Ennek okát főként abban látják, hogy elmaradt a kemény edzésmunka, és gyorsan felszedett elég sok súlyfelesleget. A Surrey csapatában még 1904-ig játszott első osztályú krikettet, majd Bathba költözött, és legalább egy alkalommal szerepelt az ottani megyei csapatban, a Somersetben is, de ekkorra már igen kövérré vált, és komoly krikettpályafutásról már nem lehetett beszélni.

Mindössze 41 éves volt, amikor tisztázatlan körülmények között Franciaországban elhunyt. Régóta voltak, akik öngyilkosságot gyanítottak a háttérben, de ez valószínűleg nem igaz. Házassága egyébként már korábban felbomlott (feleségét valószínűleg egy másik nőért hagyta el), egy fiú- és két leánygyermeket hagyott maga mögött.

1963-ban, a Wisden-féle almanach centenáriumi kiadásában megnevezték az elmúlt egy évszázad hat legjobbnak tartott krikettezőjét: öt igazán nagy név mellett (W. G. Grace, Jack Hobbs, Victor Trumper, Sydney Barnes és Don Bradman) Tom Richardson szerepelt hatodikként.