Alfred Louis, azaz Alf Valentine-ra a karibi szurkolók mindig szívesen fognak visszaemlékezni: nagy mértékben neki volt köszönhető válogatottjuk első idegenbeli tesztgyőzelme (sőt, sorozatgyőzelme!) Anglia ellen 1950-ben.

Magas, erőteljesen pörgető balkezes dobó volt, egyik csapattársa még azt is kijelentette róla: szerinte még akár egy üvegből készült talajon is működnének a pörgetett labdái. Ütősként viszont rosszul teljesített, nem utolsó sorban rossz látása miatt. Már az 1950-es turnén megtörtént, hogy egy csapattársa megkérdezte őt meccs közben, hogy mennyi az állás (talán az illető messze helyezkedett az eredményjelzőtől), de kiderült, hogy Valentine sem látja, pedig nagy és tisztán kivehető számok voltak rajta. Rögtön szemüveget csináltattak neki, amit ezek után folyamatosan hordott: szárait ragtapasz segítségével rögzítette a fejéhez, hogy ne csússzon le.

Jamaika fővárosának közelében született, később gépésznek tanult, közben pedig a dobásokat gyakorolta: edzőknek viszont szűkében volt. Még 20 éves sem volt, amikor, mindössze két első osztályú mérkőzéssel a háta mögött (amelyeken ráadásul nem is villogott, csak két kaput szerzett összesen) máris bekerült a tesztválogatottba, amellyel arra a bizonyos 1950-es angliai turnéra utaztak. Ezen a turnén összesen 123 kaput ért el 1185.2 játszma alatt, 17,94-es átlaggal, de nem is ez a szám volt a legemlékezetesebb az angliai úton, hanem a négy teszt. Az elsőnek mindjárt az első játékrészében az első 8 kaput kivétel nélkül mind Valentine szerezte, igaz, a végeredmény így is vereség lett. A második teszt, ahol Valentine 7, míg jobbkezes pörgető-ikertestvére, Sonny Ramadhin 11 kaput dobott, viszont már győzelemmel végződött, méghozzá a Karib-térség első angliai győzelmével. Ezen siker óriási jelentőséggel bírt a szurkolók számára, nem csoda, hogy már aznap megszületett egy később világhírűvé vált dal, a Victory Test Match: ennek a refrénje név szerint emeli ki a két pörgető dobót, tehát Valentine-t is. A harmadik teszt is hozott valami különlegességet: itt Anglia második játékrészében Valentine 92 játszmát dobott végig, ami világcsúcsdöntést jelentett (igaz, ezek alatt mindössze 3 kapuig jutott), míg a negyedik teszten az utolsó játékrészben 6/39-es dobóteljesítményével váltotta ki sokak csodálatát. Valentine így a négy meccsen 33 kapuval zárt: csak 38 év múlva sikerült ezt túlszárnyalnia karibi dobónak (Malcolm Marshall volt az). Nem csoda hát, hogy egyike volt az 1951-es Wisden év krikettezője díjak elnyerőinek.

1951-ben az ausztráliai teszteken még eljutott 24 kapuig, de teljesítménye lassan hanyatlani kezdett, többek között betegségek és sérülések következtében, a feltörekvő Lance Gibbs megjelenésével pedig új, nála lassan jobbá váló vetélytársa született. 1957-ben mindössze két meccsen kapott lehetőséget, amelyeken végül egyetlen kaput sem szerzett. De még így is ő lett a történelem első karibi dobója, aki elérte a 100 kaput a teszt krikettben.

Játszott a híres holtversenyre végződött teszten 1960-ban, ahol ugyan csak 1 kaput szerzett, de mégis neki köszönhette a csapat, hogy nem kapott ki. Csapattársa, Wes Hall az utolsó játszmában dobott, és egyik dobását az ausztrál ütős a zárt középre ütötte. Hall odaszáguldott, megszerezte, és azonnal rádobta a dobó végi kapura, azonban métereket tévedett. Valentine volt az, aki résen volt, és ezek után begyűjtötte a labdát: nélküle a túldobásból 1-gyel több futást szerezhetett volna és nyerhetett volna az ellenfél.

A nemzetközi krikett mellett otthon Jamaika csapatában, Angliában pedig a Birminghamban játszott még.

A szurkolók körében nagyon népszerű volt, gyakran megesett, hogy szállodája előtt vagy a krikettpályán meccs után még sokáig ott állt, autogramokat osztogatva, amikor társai már régen elmentek. De hogy máskor se kelljen otthagynia a csalódott rajongókat, ráérős perceiben egy nagy rakás papírdarabkára ráírta a nevét, teletömte a zsebeit ilyen papírkákkal, és amikor indult a csapatbusz, kiszórta őket a szurkolók közé.

Kétszer házasodott meg. Első feleségétől, Gwendolyntól 4 leánya született, de az asszony ezek után meghalt. Második feleségével, Jacquelynnal 1978-ban Amerikába költöztek. Még az 1960–1961-es ausztráliai turné során meglátogatott egy sydney-i gyermekotthont, és már ekkor elhatározta, hogy amit tud, megtesz a hátrányos helyzetű gyermekek támogatásában. Amerikában ezt valóra is váltotta: számos elhagyott, 5 és 18 év közötti gyereket fogadtak be (köztük olyanokat is, akiknek a szülei börtönben voltak) rövidebb-hosszabb időre, nem ritkán egyszerre akár tucatnyit is.

A 2000-es évek elején hátműtéten esett át, de lábadozása alatt agyi érkatasztrófa érte, ami miatt tolószékbe kényszerült. Így azonban már nem sokat élt, néhány hét múlva floridai otthonában elhunyt.

Hazájának nagyrabecsülését mi sem jelzi jobban, mint az, hogy amikor 2021-ben egy hatalmas falfestményt készítettek a kingstoni Sabina Parkban, ami 19 híres jamaikai krikettezőt ábrázol, őt választották a 19 szereplő egyikévé.