Dukes

Van olyan forrás, amely azt állítja, a Duke család Kentben már a 17. század közepén is foglalkozott krikettlabdák készítésével, de legtöbb helyen az olvasható, hogy egy évszázaddal később vágtak csak bele. Abban lényegében minden leírás megegyezik, hogy vállalkozásukat 1760-ban alapították. A család 1841-ig a Penshurst és Leigh határán álló otthonában foglalatoskodott a labdakészítéssel – a Duke-ok három nemzedékének sírjai ma a leighi régi templomkert nyugati végén lelhetők fel.

Már ezekben az időkben felismerték, hogy a parafa kitűnő magot adhat a krikettlabdáknak: a Duke-ok labdái is úgy készültek, hogy a nyolcszögű parafadarabot körbetekerték fonallal, amíg gömbölyű lett, és ezt fedték be bőrdarabokkal. Ez pont megfelelő szilárdságot és megfelelő pattanási tulajdonságokat adott a labdának, de a fából készült ütőket nem károsította. 1775-ben a a Duke és fia által gyártott krikettlabda már királyi szabadalmat kapott: innentől kezdve már nem volt jellemző, hogy a játékosok maguknak készítették a labdáikat. Ekkortájt készült el a vállalkozás első hatvarratos labdája is, amelyet a velszi hercegnek is bemutattak, és amit az 1780-as angol szezonban hivatalosan is használtak.

A 18. század végén a kapuk még sokkal alacsonyabbak voltak a maiaknál, a labdát pedig alulról dobták feléjük. A Duke család egyik tagja, Timothy maga is játszott krikettet, sőt, 1799-ben született fia, akit szintén Timothynak hívtak, első osztályú krikettező is volt.

1851-ben a londoni Kristálypalotában tartották a történelem első világkiállítását: a háromvarratos Dukes labdákat itt is bemutatták – és érmet is nyertek! A fejlődés ezek után is töretlen volt, és a bővülés is: 1920-ban például egyesültek a John Wisden és Társa nevű sportszergyártóval.

A cég azonban nem maradt meg végig angol tulajdonban. 1962-ben megérkezett Angliába a rádzsasztáni származású Dzsadzsodijá család, köztük Dilíp Dzsadzsodijá, akiből (nem kis részben apja kapcsolatainak köszönhetően) később igen sikeres üzletember vált – noha zsebében mindössze 5 fontja volt, amikor hosszú útja után Londonba érkezett. 1987-re már odáig jutott, hogy meg tudta vásárolni a Dukest: utána több évtizeden át ő volt a tulajdonosa a hivatalosan már British Cricket Balls Ltd-nek hívott társaságnak. 2013-ban (amikor labdáik ára 10 és 45 font között változott) már évente nagyjából 100 000 labdát értékesítettek világszerte, a külföldre szántakat nem ritkán a helyi igényekhez hozzászabottan kialakítva. Székhelyük ekkortájt a kelet-londoni Walthamstow-ban volt, és bár termékeik 95%-át egy pakisztáni gyárban varrták, utána Londonba hozták őket, és ott formázták, fényesítették, kezelték és bélyegezték őket, és a minőségellenőrzésen is ott estek át.

A legjobb Dukes labdákat az Angliában, Írországban és a Karib-térségben rendezett tesztmérkőzéseken használják, de például kivételesen az 1999-es világbajnokság fehér labdáit is ők gyártották.

Kookaburra

1863-ban az angliai Cambridgeshire-ben, a Huntingdon melletti St Ivesben megszületett a skót William Thompson fia, Alfred Grace Thompson. Miután Londonba költözött, a királyi család számára kocsikat és lószerszámokat készítő Laurie and Marnernél tökéletesítette korábban apjától megtanult tudását: maga is kiváló nyereg- és lószerszámgyártó lett. Később azt tervezte, Kanadába települ át, de (állítólag) egy nyomorúságos és hideg napon meglátott egy plakátot, ami Tasmániát reklámozta, és ennek hatására úgy döntött: Ruth nevű felségével együtt inkább melegebb éghajlatra, Ausztráliába költözik. Ide 1888-ban megérkezvén Melbourne egyik külvárosában, Brightonban vitte tovább szakmáját, ahol rövidesen a környék vezető lószerszámkészítőjévé vált – miközben csak úgy mellesleg tönkrement krikettlabdák javításával is foglalatoskodott. 1890-ben alapította meg az AG Thompson Pty. Ltd. nevű vállalkozást, a mai Kookaburra elődjét. Kezdetben a lovas eszközök mellett mindenféle más bőrárut is előállítottak, majd egyre fontosabb szerepet kapott a sporteszközök gyártása is.

Bár a cég neve ekkor még nem volt Kookaburra, de márkanévként már ekkor is ezt használta, de vajon honnan jött az ötlet? A kookaburra, amelynek magyar neve egyébként kokabura, valójában egy madárnem, amelybe négy faj is tartozik: ezek mind Ausztrália térségében élnek. Ezek közül legismertebb a sokak által egyszerűen kokaburának hívott kacagójancsi – minden bizonnyal ehhez a fajhoz tartozott az a madár is, amely Thompsonnak az akkor még Brightonban, a Bay utcán található műhelye és otthona előtti borsfán tanyázott, és amelynek a mester a Jacky nevet adta.

Thompsonnak négy gyermeke volt. Közülük William Alfred 1905-ben, míg Alfred Edward 1907-ben csatlakozott a céghez. Az 1910-es évekre a vállalat már Ausztrália egyik vezető kézzelvarrottkrikettlabda-készítője volt, de előállítottak ausztrál futballhoz és rögbihez használt felfújható labdákat is. 1924-re elérkezett oda a világ, hogy a lovaskocsikat mindenki számára észlelhető arányban kezdték felváltani a motorral hajtott autók, így a lószerszámkészítés folyamatosan hanyatlott. Thompson ekkor döntött úgy, erejüket sokkal jobban összpontosítják inkább a krikettlabdakészítésre.

Miután labdáik a belföldi piacot már jórészt meghódították, 1938-ban Dél-Afrikába is megkezdődött az export. A második világháború idején lőszeres ládák varrott bőrfogantyúit is gyártották, sőt, a rövid ideig Melbourne-ben állomásozó amerikai katonák számára baseball- és softball-labdákat is készítettek. 1942-ben egyébként William Alfred fia, vagyis az alapító unokája, William Joseph is csatlakozott a Kookaburrához: ő később fontos újításokat vezetett be a gyártástechnológia területén.

Amikor véget ért a háború, 1945-ben az Ausztrál Krikettszövetség levélben kérte az összes ausztrál labdagyártót, hogy küldjenek mintákat termékeikből, amik közül majd kiválasztják a legalkalmasabbat a hosszú szünet után 1946–1947-ben végre újra megrendezett Hamvak tesztsorozatra. Végül a Kookaburra labdája lett a nyerő: Ausztráliában, Dél-Afrikában és Új-Zélandon azóta is ezeket használják a teszt kriketthez.

1952-ben Alfred Edward két fia, Bruce Muntz és James Edward is csatlakozott hozzájuk. Bruce amellett, hogy ügyesen varrt, mérnöki tudományokkal is foglalkozott, ezt a tudását pedig a gyártósorok hatékonyságának növelésére tudta fordítani, James pedig magát a krikettet népszerűsítette és fejlesztette, például részt vett a Kanga Cricket nevű, gyerekeknek szóló program megalkotásában is.

1955-ben a gyár a brightoni Nepean útra költözött: az új, egyébként három fázisban kivitelezett épület terveit az imént említett Bruce és James harmadik fivére, Alfred John készítette.

1956-ban a melbourne-i olimpia gyeplabdatornáján a Kookaburra által gyártott labdákat használták, de ezek a labdák még szinte ugyanolyan szerkezetűek voltak, mint egy krikettlabda. Az 1980-as évek elején a cég kutatási-fejlesztési osztályán elkezdtek kidolgozni egy kifejezetten gyeplabdához alkalmas játékszert: ez lett a Dimple. 1984-ben, a Los Angeles-i olimpián már ezt használták, és ez azóta sem változott, sőt, a Nemzetközi Gyeplabdaszövetség ennek az egy labdának adott világszerte érvényes jóváhagyást.

De nem csak a gyeplabdáikon fejlesztettek: 1977-ben felkérést kaptak Kerry Packertől, a híres-hírhedt Világsorozat alapítójától, hogy fejlesszenek ki egy új, fehér labdát a sorozat és a tervezett éjjel-nappali tesztek céljára. Ez meg is történt, és nem csak a renegát Világsorozatban, de a hivatalos tesztben is jóváhagyták az új típusú eljárással készült labdákat (amik persze a tesztre maradtak pirosak).

1984-ben Williams Joseph fia, Peter William, majd 1989-ben James fia, Ross Edward is csatlakozott a céghez, amely így tehát már egy évszázadon át az alapító családjának tulajdonában működött – még mindig AG Thompson Ltd. néven, hiába ismerte őket régóta mindenki Kookaburraként. 1990-ben aztán végül hivatalosan is felvették a Kookaburra Sport nevet.

2002-ben, hogy erősítse jelenlétét a brit piacon, a Kookaburra felvásárolta a 200 éves angol Alfred Reader és Társa krikettlabdakészítő társaságot is, az ausztrál központ pedig ugyanebben az évben Melbourne Moorabbin nevű városrészébe költözött, a Chesterville útra. 2019-ben egyesültek az 1907-ben alapított ausztrál Burley & Sekemmel is.

Bár Carl Rackemann, a korábbi ausztrál válogatott dobó felkérésére az új, rózsaszín labda fejlesztését a Kookaburra már 2009-ben megkezdte, akkor még nem éjjel-nappali tesztek céljából, csak egy egészségügyi (mellrákkal kapcsolatos) jótékonysági meccs részeként, figyelemfelhívás céljából tervezték használni. 2015-ben aztán a cég rózsaszín labdájával zajlott le a világ első éjjel-nappali tesztje is.

2020-ban már 200 embert foglalkoztattak világszerte, és bár központjuk továbbra is Melbourne-ben volt, ekkor már irodákat működtettek Indiában, Új-Zélandon és az Egyesült Királyságban is. Ezekben az időkben mindegy 650 000 krikett- és gyeplabdát gyártottak évente. Legmagasabb minőségű, a tesztekhez használt krikettlabdáikat még ekkor is kézzel varrta az ausztráliai központban két, több évtizedes tapasztalattal rendelkező dolgozó.

SG

Az SG, azaz Sanspareils Greenlands ugyan valamivel rövidebb történettel rendelkezik, mint akár a Dukes, akár a Kookaburra, de legalább ugyanannyira fontos: mégpedig azért, mert ez egy indiai vállalat, és a krikett legnagyobb piaca ma egyértelműen India.

1931-ben, az akkori Brit Indiában, ma egyébként Pakisztánban található Szialkotban alapította két fivér, a már korábban is bőrművességgel foglalkozó Kedár Náth Ánand és Dvárká Náth Ánand, és kezdetben kifejezetten exportorientált cégként működött. A második világháború kitörésekor már körülbelül 250-en dolgoztak náluk, és a termelés a háború éveiben sem állt meg: nagyjából 1 400 000–1 500 000 rúpia értékben szállítottak ekkor külföldre. Amikor 1947-ben Brit India felbomlott, Pakisztán és India pedig függetlenné vált, Dvárká Náth családja éppen Kasmírban nyaralt, de onnan nem engedték őket haza, hanem az indiai Amritszarba küldték őket. Azonban maga Dvárká Náth nem volt a családjával, mivel ő otthon maradt Szialkotban: csak miután utolsó szomszédja is elhagyta a térséget, került ő is először egy menekülttáborba, majd végül Amritszarba – nem csak otthonukat, de gyárukat is elvesztették. Amritszarból Delhibe, onnan Mathurába, majd Ágrába vándoroltak belső menekültként, végül 1950-ben (több más Szialkotból származó iparossal együtt) sikerült támogatást szerezniük a kormánytól, hogy újjáalapíthassák gyárukat az Uttar Prades-i Merathban. Székhelyük ma is itt leledzik.

Az új üzemben mindössze tucatnyian dolgoztak, két varrógéppel állítottak elő focilabdákat és hasonló bőrtermékeket. Nem csoda, hogy mintegy két évtizeden át szűkölködtek, kevés pénzt kerestek és nem igazán tudtak bővülni – ebben persze az is közrejátszott, hogy volt olyan időszak, amikor például bizonyos alapanyagok után akár 330%-os behozatali vámot is kellett fizetniük. Ezt a hosszú és nehéz időszakot mégis átvészelték, sőt, 1972-ben saját védőfelszereléseket dobtak piacra Featherlite márkanévvel. És bár a fejlettebb országokban ekkoriban már nagy mértékben hanyatlott a kézműves ipar, Indiában nem – a krikettütők és -labdák készítése pedig továbbra is kevésbé gépesített módon zajlott: az SG is egyre inkább ezen termékek felé tolódott el. 1982-ben indították el saját márkás krikettlabdák, -ütők, -kesztyűk és lábszárvédők gyártását – 1983-ban pedig nagy szerencse érte őket: India válogatottja megnyerte a világbajnokságot. Utóbbi következtében az országban hihetetlen krikettláz tört ki, (szinte) minden gyerek meg akarta tanulni a sportot, így robbanásszerűen megnőttek az igények a felszerelésekre. Ebben az évben máris megnyitottak egy második gyáregységet, a fejlődés pedig innentől kezdve megállíthatatlan volt. Nagyot lendített ismertségükön és sikerükön az is, hogy Szuníl Gávaszkar lett a márka nagykövete.

Később már sportzsákokat és cipőket is előállítottak, újabb évek elteltével pedig például edzőtermi kesztyűkkel, ugrókötelekkel és túrahátizsákokkal is bővült a termékpalettájuk. 2008-ban újabb üzemet nyitottak Merathban. 2012 táján az SG évente 2400 tesztlabdával és 3000 egyéb bajnoki labdával látja el az Indiai Krikett-tanácsot (BCCI), naponta pedig mintegy 1000 krikettütőt gyártanak – ezeket kiképzett mesterek faragják.

A kézzel varrott, piros SG labdákat 1992-től használják a Randzsí-trófeában, 1994-ben pedig a BCCI is jóváhagyta, hogy innentől kezdve az Indiában rendezett tesztmeccseken az ő gyártmányaikat használják. Ez azóta is így van. (Viszont például az IPL labdabeszállítója a Kookaburra.)

Az SG labdák fő egyedi jellemzője egyébként az, hogy vastagabb és erősebb cérnát használnak a varráshoz, így a varrat is kicsit jobban kiemelkedik a gömb felületéből, ettől pedig az egész labda ellenállóbb lesz.