A dobósáv, a vonalak, a téglány és a védett terület

A dobósáv

A nagy krikettpálya közepén található a téglalap alakú dobósáv vagy röviden csak sáv, ahol a dobások történnek.

A dobósáv hossza 20,12, szélessége 3,05 méter. A két végén húzódik a két kapuvonal, ahol a két kapu áll.

Talaja másmilyen, mint a pálya külső részéé, és ha füves, akkor rajta a fű is rövidebb, de lehet fű nélküli, akár mesterséges anyagból készülő borítású is (bár ez utóbbi inkább amatőr szinten fordul elő). Mivel a labda pattanása szempontjából nagyon fontos, hogy milyen állapotban van a dobósáv talaja, ezért indokolatlanul a mezőnyjátékosok nem is léphetnek be a dobósávba, hogy ezáltal se károsítsák azt.

Szintén a talaj védelme miatt (a nedvesség sem tesz neki jót) kötelező éjszakánként és esőben letakarni egy vagy több hatalmas ponyvával a dobósávot és környezetét (sőt, ha lehet, még azt a részt is, ahol a dobók a nekifutásukat szokták végezni).

Mivel az ütést végző játékosnak nagyon fontos, hogy jól lássa a dobó mozdulatát, ezért nem szerencsés, ha a Nap a szemébe süt. Ezért a dobósávokat nagyjából észak-déli tájolásúra szokták kialakítani, hogy amikor alacsonyan jár a Nap, akkor oldalról süssön, ne szemből.

Az 1970-es évektől kezdve léteznek szállítható dobósávok is, amelyek egy daru segítségével beágyazhatók olyan stadionok talajába is, amelyeket eredetileg nem krikettezés céljából építettek. Az ilyen szállítható dobósávok nem csak egy vékony, leteríthető rétegből állnak, hanem valamekkora vastagságú talajt is tartalmaznak.

A pályára felfestett vonalak

A dobósávra háromféle vonalat festenek fel, mindegyik megtalálható a dobósáv mindkét végén:

A kapuvonal a dobósáv végeit jelzi, ennek a vonalnak a mentén találhatók a kapuk. Hossza 2,64 méter, és a felfestett csík hátsó széleként értelmezendő. Különösebb szerepe nincs.

Az ütővonal a kapuvonallal párhuzamos, az előtt 1,22 méterrel húzódik (itt is a felfestett csík hátsó szélét kell a vonalnak tekinteni). Elméletileg végtelen hosszúnak kell tekinteni, de jelölni csak a sáv hossztengelyének két oldalán, legalább 1,83-1,83 méter hosszan kell. Az ütővonalnak két fő szerepe van: egyrészt az dobójátékos első lába, amikor eldobja a labdát, nem lehet teljes terjedelmével ezen vonal előtt, másrészt dobáskor ennél a vonalnál állnak az ütőjátékosok, itt van a térfelük határa, ami a kifutás és a leverés értelmezésénél fontos. Ha a játékos személyének vagy ütőjének bármely pontja a vonal mögött érintkezik a talajjal, akkor azt már úgy kell tekinteni, hogy a játékos a vonal mögött van, így az előbb említett kiesési módok nem telejsülnek rá.

Az oldalvonalak (ezekből a sáv mindkét végén kettő-kettő van) merőlegesek a másik két vonalra. Az ütővonaltól indulnak ki hátrafelé, a sáv hossztengelyétől 1,32 méter távolságra. Itt a felfestett csík belső széle értelmezendő oldalvonalként. Csak 2,44 méter hosszban kötelező felfesteni, de elméletileg végtelen hosszúnak tekintendők. Szerepük az, hogy dobáskor a dobójátékos hátsó lába nem érintheti és nem lépheti át őket.

A dobósáv előkészítése és karbantartása

A dobósávot rendszeresen karban kell tartani. Ha füves, akkor a füvet nyírni kell, valamint szükséges a takarítás és a hengerelés is. Ha a játékosok lábmegvető mélyedéseket alakítanak ki rajta, időnként ezeket is be kell foltozni.

Ha a dobósáv füves, akkor többnapos mérkőzés esetén minden játéknapon kell fűnyírást végezni rajta. A takarítás az esetleges fűnyírás után történik, az alapértelmezett módszer a söprés, de ha ezt úgy ítélik meg, hogy károsítaná a sávot, akkor kézi takarítás szükséges. Új játékrészek előtt az ütőcsapat kapitánya külön dobósáv-hengerelést kérhet: ez a hengerelés legfeljebb 7 percig tarthat.

A dobósávot mérkőzés közben öntözni tilos. Sőt, ha vizes, akkor inkább szárítani próbálják: erre szolgál az előbb említett hengerrel NEM azonos úgynevezett szürcshenger.

A dobósáv talajának állapota - kinek kedvez?

Nagyon nem mindegy, milyen a dobósáv talaja, hiszen a legtöbb labdát pattintva dobják, és hogy hogyan pattannak a labdák, az a talajtól nagy mértékben függ. Bizonyos talajokon az ütőjátékosoknak van könnyebb dolga, máskor a gyors dobóknak vagy éppen a pörgető dobóknak. Ráadásul ez az állapot az idő előrehaladtával folyamatosan változik, így a mérkőzés különböző szakaszaiban más-más lehet a helyzet. Ezért amikor a mérkőzés előtti pénzfeldobáskor a kapitány választ, hogy ütéssel vagy dobással kezd a csapata, fontos figyelembe vennie a pálya mostani állapotát és annak várható változásait is.

A kemény, sima, kevésbé változékony talajú pályák (például Indiában sokhelyütt) kevesebb izgalmat tartogatnak, bár az igaz, hogy mivel az ilyen pályák által nyújtott kiszámíthatóság az ütősöknek kedvez, így magasabb pontszám érhető el rajtuk, és ezt sok néző szereti.

Ha a sáv földje nedves, akkor a labda kisebbet pattan, pattanáskor lelassul, és mivel ez a lassulás nehezen kiszámítható, így az ütőjátékos sokszor túl korán mozdítja/lendíti az ütőt, ezáltal rosszabbul találja el a labdát. Ha elkezd száradni, főleg a forró napon a felső réteg, az még mindig a dobóknak, főleg a lassú, pörgető dobóknak kedvez, de ha még tovább szárad, az egyre nagyobb előnyt jelent az ütősöknek. Viszont ha túlzottan kiszárad (főleg többnapos mérkőzéseken), akkor poros, repedezett lehet, ami megint csak a pörgető dobóknak hasznos, az ütősöknek hátrány. Ha egy labda pont egy repedésen pattan meg, akkor nagyon kiszámíthatatlan lesz a pályája. Amikor a talaj már ilyen állapotban van, arra azt mondják, már jól térít, jól téríti a labdát. A hengerelés ilyenkor javíthat valamit a talajon, de azt csak a játékrész megkezdése előtt kérheti az ütőcsapat kapitánya.

Ha a kiszáradástól nem keletkeznek repedések, akkor is elérhető hasonló hatás: ha a dobósáv egyik végéről sokszor egymás után gyors dobók dobnak, akik nekifutás után lábnyomokat hagynak a talajon, akkor egy idő után ezek a nyomok adnak extra lehetőséget a pörgetőknek: ha egy ilyen nyomnál pattan le egy pörgetett labda, akkor ütős legyen a talpán, aki fel tud készülni a labda pályájára. (Ne feledjük, a dobások játszmánként felváltva történnek a sáv két végéről!) Figyelembe kell venni azonban az utolsó fejezetben megemlített védett területet, ahova nem szabad beszaladni a dobás után.

A füvesebb pályák (a Brit-szigetekre például ez jellemző) a varratos és görbítő (tehát a gyors) dobóknak kedveznek, ilyen esetekben a mérkőzésen kevesebb pont születik. Ilyen gyors talajú sávok, ahol a labda jól pattan, Ausztráliában, Új-Zélandon és Dél-Afrikában is jellemzők (külön kiemelendő a perthi pálya), míg a Karib-térségben inkább átlagos, senkinek sem egyoldalúan kedvező sávok vannak (bár a pörgető dobók a mérkőzés elején ezeken is hátrányban vannak). Indiában és Srí Lankában található sok porosabb pálya is, ami a pörgető dobóknak jól jön, de mivel a labda nem pattan túl nagyot, ezért az ütősöknek is könnyebb dolguk lehet.

A téglány

Ha ránézünk egy krikettpályára, rögtön feltűnik a közepén található téglalap alakú, speciálisan kialakított talajú rész, hiszen ennek már a színe is eltér a környezetétől. Sokszor ezt az egész téglalapot nevezik dobósávnak, de valójában a dobósáv ennek csak egy része, hivatalosan az egész téglalap neve téglány. Míg a dobósáv pontosan a kapukig tart, és szélessége is meg van határozva, a téglány ennél valamivel kijebb szokott terjedni. Egy téglányon belül ráadásul több dobósáv is elhelyezkedhet egymás mellett: ezek közül egy mérkőzésen egyet használnak.

A szabályokban a téglány nem kap túl sok szerepet. Egyetlen törvény említi csak, amely arról szól, hogy a mérkőzés napján folyhat-e gyakorlás a pályán: ez kiköti, hogy a dobósávban egyáltalán nem folyhat gyakorlás, a téglány dobósávon kívüli részén pedig csak a játékvezetők jóváhagyásával.

A védett terület

Ahogy a téglányban található egy szűkebb téglalap, a dobósáv, úgy a dobósávban is található egy szűkebb téglalap: az úgynevezett védett terület. Ez egy mindössze 60,96 cm széles sáv, amelynek két vége a két ütővonal előtt 1,52 méterrel húzódik (hossza tehát 20,12 - 2 × (1,22 + 1,52) m=14,64 méter). Ez a terület nincs felfestéssel jelölve a talajon.

Ennek a területnek a talaját kell a legjobban védeni, mert leggyakrabban itt pattannak meg a labdák. Emiatt van egy olyan szabály, hogy a dobójátékosnak nem szabad lendületből ráfutnia a védett területre. Ha megteszi, az első két alkalommal figyelmeztetést kap, de ha harmadszor is ráfut, akkor felfüggesztik a játékból, és nem dobhat többet. Viszont amikor már megtörtént az ütés, és már a mezőnyjáték folyik, akkor indokolt esetben már rá szabad lépni erre a területre is.

Ha az ütőjátékos ütés közben belép, az még nem baj, de a szabály kimondja, hogy belépés után amint lehet, ki kell onnan lépnie, és azt is, hogy azért lehetőleg ne álljon rendszeresen annyira az ütővonal előtt, hogy gyakran be kelljen lépnie a védett területre.