A krikettütő

Felépítés

A krikettütő egy fából készülő eszköz, hossza valamivel rövidebb 1 méternél. Két fő része a nyél és a lap, amelyeket két külön részből készítenek, és ragasztással illesztenek egybe. A nyél és a lap találkozásánál található a váll, ezzel átellenben, az ütő végén pedig a csúcs. Míg elölnézetből a lap nagyjából téglalap alakú, addig oldalról látszik, hogy különféle görbületei vannak. Ahol a legvastagabb, azt a részét púpnak nevezik, azt a térséget pedig, ahol a legjobban lehet vele ütni, édes foltnak. Ez a púppal szembeni rész: itt van az ütőben legtöbb anyag, ezért itt tudja átadni a legtöbb energiát a labdának.

A hátlap csak oldalról nézve domború, de keresztben nem: egy gerinc fut rajta végig, így az ütő keresztmetszete konkáv. A gerinc léte megadja neki a szükséges vastagságot, de mellőle kivájják a lehető legtöbb anyagot, hogy a tömege kisebb legyen, így könnyebb legyen mozgatni. Ha az ütő éle vastagabb, az is segít a nagy ütésekben, de növeli a tömeget, ezáltal csökkenti a könnyű mozgathatóságot.

A púp lehet kicsit közelebb az ütő csúcsához és lehet távolabb is tőle. Amikor közel van, azt alacsony profilú ütőnek nevezik, amikor távol, az a magas profilú ütő, és persze van közepes is. Minél alacsonyabb a profil, annál kedvezőbb az ütő a nagyobb ütésekhez, amikre általában a játékrészek végén lehet szükség, ha kockáztatni kell a magasabb pontszámért. Az ilyen ütőt azonban nehezebbnek érződik felemelni, ezért leginkább az alacsonyabbra pattanó dobások megjátszásakor hasznos. A magasabb profilú ütővel a magasabbra pattanó labdák üthetők jól, főleg húzás, horog és nyesés típusú ütésekkel.

A legjobb ütők az úgynevezett krikettütő-fűz fájából készülnek: ez nem más, mint a közönséges fehér fűz caeruela nevű alfaja. Mivel ez a fa főként a Brit-szigeteken található meg, és az ára igen magas, ezért a legtöbb ütőt inkább kasmíri fűzből készítik. A nyél szintén fából vagy nádból készül, de itt ne olyan vékony és gyenge nádra gondoljunk, mint ami itthon terem, hanem vastag, erős nádra: ilyen például a szumátrai manau és a malajziai sarawaki^{(?)Sarawak Malajzia egyik, ráadásul legnagyobb területű tagállama: az ország keleti felében, Borneó szigetének északi részén található. Fővárosa Kuching.} nád. Ezt sűrűn be szokták tekerni fonallal, majd egy gumírozott burkolatot húznak rá, hogy könnyebb legyen fogni.

Méretek

Az ütő méreteire nagyon szigorú szabályok vonatkoznak, elkerülendő az egyik fél igazságtalan előnyhöz jutását (vagy például az ütőmonstrum történetéhez hasonló eseteket).

A teljes hosszúság legfeljebb 96,52 cm lehet, a lap szélessége legfeljebb 10,8 cm, teljes vastagsága a 6,7, míg az élek vastagsága a 4,0 cm-t nem haladhatja meg. A nyél nem lehet hosszabb, mint az összhossz 52%-a. A keresztmetszet sem lehet akármilyen, de mivel ezt szavakkal nehéz definiálni, inkább egy idomszert határoztak meg, ami az ábrán is látható: a védőburkolatokkal, matricákkal is ellátott ütőnek ezen kell átférnie. Az idomszer nyílásának alsó széle egy körív, amelynek ívsugara 30,5 cm.

Ha a nyél felső szakaszát (vagyis azt a részt, amelyik nem a lappal való összeillesztést szolgálja, hanem kilóg a lapból, tehát az igazi nyelet) fonallal tekerik be, akkor ez a betekerés nem nyúlhat tovább az alsó és a felső rész találkozási pontján 6,35 cm-rel jobban, és a gumiborítás sem nyúlhat tovább több mint 6,99 cm-rel.

Szokás az ütőre jó nagy méretű matricákat is ráragasztani, amik a gyártó céget és a márkanevet hirdetik. Ezek vastagsága legfeljebb 0,02 cm lehet, a hátlapnak nem fedhetik le több mint a felét, az előlapon pedig legfeljebb 22,86 cm-en belül kell lenniük attól a ponttól mérve, ahol a gumimarkolat megengedett vége van. Az ütő csúcsára is felhelyezhető valamilyen védőanyag, de az is csak legfeljebb 0,3 cm vastag lehet.

Védelem, karbantartás, javítás

Az ütő karbantartásának legfőbb eleme az olajozás. Az új ütőket mindenképpen be kell olajozni (ajánlott többször is egymás után, mindig kivárva a száradás 12-24 órás idejét), de a használatban levő ütőt is évente néhány alkalommal érdemes bekenni. A bekenés kézzel, itatóspapírral vagy ronggyal is történhet, a legjobb kenőanyag pedig a nyers lenmagolaj, de vigyázni kell arra, hogy túl sok olajat ne vigyünk fel az ütőre, mert az többet árt neki, mint ha egyáltalán be sem lenne olajozva. Ahol a nyél be van illesztve a lapba, oda sem szabad olajat kenni, mert gyengítheti a ragasztást.

Amikor egy ütő elkészül, a fa rostjai a gyártás során történő préselés ellenére még nem elég tömörek, így az új ütő még nem alkalmas a játékra. Ezért mindenképpen szükséges rajta elvégezni a bekalapálást, ami azt jelenti, hogy egy kis fakalapáccsal 3-6 órán át, egyre erősebb ütésekkel végig kell ütögetni az ütő egész olyan felületét, ami majd a labdával várhatóan érintkezni fog. Az oldallapokat (vagyis az éleket) és a csúcsot nem szabad merőlegesen kalapálni, csak a peremüket. Vannak, akik szerint kalapács helyett egy olyan eszköz is megfelelő, ami egy nyélből és egy ráerősített régi krikettlabdából áll, de én ezt nem ajánlom. A bekalapálás az olyan ütők esetén is szükséges, amit úgy árusítanak, hogy már előzőleg végeztek rajta bekalapálási műveleteket.

Ha az ütő felületén a sok használat miatt kisebb hibák, repedések keletkeznek, azok javítására elég lehet a csiszolás, de a jobban megrongálódott ütők is sok esetben javíthatók: ezek szétvált rostjait megfelelő ragasztóval gyakran helyre lehet hozni, de néha szükség lehet arra is, hogy egy javíthatatlan részt kifűrészeljünk a lapból, és egy új fadarabot ragasszunk be a helyére. Egy ilyen művelet látható az alábbi videón: